Szóval legutóbb ott hagytam félbe a történetet, hogy igazi szerelmespárként viselkedtünk, és úgy is éreztük magunkat. Néha furcsa volt látni az emberek -- időnként megvető -- tekintetét, de mindketten szerettünk tabukat döntögetni, szóval ezzel nem volt probléma. Rengeteg közös programunk volt, tényleg imádtuk egymást. De azt mondják, ha egy kapcsolatban nincs perspektíva akkor az addig működik még lángol a szerelem. Ez nálunk is így volt. Nem volt benne perspektíva, de imádtuk egymást. Legnagyobb igyekezetünk ellenére is tudtuk, hogy nem fog örökké tartani, ég akkor is ha igyekeztünk erről nem tudomást venni.
Aztán egyszer, amikor már leszálló ágban volt a történet - egyre ritkábban találkoztuk, igaz olyankor mindig nagyon jól éreztük magunkat - én léptem ki a dologban. Az történt, hogy újra felbukkant az életemben az előző szerelmem akivel ismét beindult valami. Ez nyilván azért tudott így lenni, mert mi már leszálló ágban voltunk, továbbá tényleg hiányzott a perspektíva. A korábbi kapcsolatomban pedig benne volt mind a perspektíva, mind az, hogy valóban párként tudtunk működni, felvállalva egymást mindenhol (mindkét családnál) és elég közel laktunk ahhoz, hogy napi személyes kapcsolatban legyünk (ennek is nemsokára vége lett, de ez egy másik történet). Szóval lett ebből a helyzetből egy csúnya veszekedés telefonon, pedig mindketten tudtuk, hogy ennek így kellett lennie. Vége lett.
Utána évekig nem is tudtunk egymásról, majd egyszer csak sok év után engem érdekelt mi van vele, és felvettem vele a kapcsolatot. Ismét beindult a kémia, de ez már másról szólt. Azóta is időnként keressük egymást, beszélünk. Felmerült többször, hogy kellene találkozunk, de aztán ez mindig valamiért elmaradt. Amikor nagyobn felspanoltuk egymást még azt is megbeszéltük, hogy kiveszünk egy szobát és jólérezzük ott magunkat 1 éjszakára... Volt, hogy ő lett beteg, volt hogy én, volt, hogy olyan családi okok jöttek közbe, hogy nem jöhetett össze a találkozó. Nem hiszek az ilyen dolgokban, de úgy érzem mindig valami felső erő volt ebben, hogy ne találkozzunk újra. Néha most is feldobjuk, de nem jön össze, amit azért sajnálok is. Persze mindketten boldogan emlékezünk arra a gyönyörű balatoni estére, az érintésekre...
Talán jobb is így. Ameddig az ember kergeti az élményeit és álmait addig szép, de amikor megvalósul ismét lehet csalódás lenne. Nem tudom...
Nincs happy end, csak inkább felkavart érzések és gondolatok arról, hogy az az élmény egyszeri és megismételhetetlen volt-e, vagy lenne-e ismét olyan jó, mint akkor... Nincs válasz...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek